>A Knorr Tyúkhúsleves, csigatésztával nevû terméke, 2 gramm szárított
>tyúkot tartalmaz, granulátum formájában. Ez nem több mint 7 gramm eredeti
>tyúknak felel meg. Természetesen nincs a világnak olyan szakácsa, aki
>ebbõl tyúk ízt tudna varázsolni négy tányér leveshez. A Knorr képes erre,
>egy gramm aromával, a gyári ízzel. A Maggi is hasonlóképpen csinálja.
>Az úgynevezett Marhahúslevesbe literenként 2,3 gramm marhazsiradék és
>minimum 670 milligramm húskivonat kerül. Tulajdonképpen túlzás a
>készítményt az elenyészõ mennyiségû, milligrammos nagyságrendû húskivonat
>után elnevezni.
Azert kivancsi lennek, hogy ha negy tanyer tyukhuslevest megszarit valaki,
akkor abbol mennyi szaraz anyag maradna.
Hasonlokeppen a marhahus-levessel, ha valaki fog egy liter marhahusbol
keszult levest, es csak a levet megszaritja, mennyi lesz a szaraz maradek?
|
> jó étvágyat :-)
Neked is, Tamás, de azért valamit tisztán kell látnunk. Tudom, hogy
régen milyen jó volt, az eper valódi eper volt, a csokoládé valódi
csokoládé, a valódi teafûbõl készült teába valódi cukrot és
citromlevet tettünk és valódi vízzel fõztük. Elhiszem, hogy akkoriban
minden finomabb volt, sõt _tudom_ anélkül, hogy éltem volna akkor,
mert a valódi csak jobb lehet, mint a pótanyag. (Amikor én voltam
gyerek, akkor is jobbak voltak némely dolgok, de azok inkább azért
romlottak, mert változott a recept, fõleg a csokiké. A német ízlés nem
az én világom.)
Csakhogy akkoriban ezek a finom dolgok kevesek kiváltságának
számítottak, a többségnek meg épp csak hogy a betevõ jutott. Ha akkor
élek, nekem is csak az jutott volna vagy még az se. Biztos, hogy nem
tudok karácsonyra marcipános szaloncukrot venni, így viszont tudtam.
Epreset is. Gyanítom, hogy ezek se mandulát, se epret életükben nem
láttak, viszont megfizethetõ volt és nem rossz.
Én örülök neki, hogy eljutott már odáig a technika, hogy képesek
vagyunk elõállítani ízeket. Majd ha odáig jut, hogy képesek vagyunk
elõállítani komplett élõlényeket, nagy mennyiségben, és ízlenek, akkor
bele lehet tenni õket készítményekbe és azok jók lesznek.
A világ epertermése 1993-ban két és fél millió tonna volt, ha jól
értelmezem a találtam adatot. Sokkal több ma se lehet, mert mitõl
lenne, tehát mondjuk, hogy egy emberre harminchat deka eper jut egész
éven át. De ez nem azt jelenti ám, hogy ha valaki vesz a piacon egy
kiló epret, akkor két másikat megfosztott a lehetõségtõl, hogy abban
az évben egyáltalán egyenek, mert ez a lehetõségük meg se volt. Az
eper túlnyomó részébõl készítményeket állítanak elõ, például epres
szaloncukrot, amibe belekerül, hasamra ütök, százezer tonna eper.
Aztán ezt vagy el tudják adni, vagy nem, de ha kiderül, hogy jobb lett
volna eperjoghurtot csinálni belõle, mert az jobban fogy, akkor is
késõ bánat, a remittenda szaloncukorból nem lehet többé kinyerni az
epret és egyéb összetevõket, abból már nem lesz eperjoghurt.
Azzal, hogy eperízt gyártunk mesterségesen, tehermentesítjük ennek a
két és fél millió tonnának a nagy részét, és azt megehetik az emberek,
valódi eper gyanánt. Már aki megeheti, persze, hiszen bõven vannak,
akik föleszik mások eperadagját, némelyek két kilót is egy évben, fene
a dõzsölõ mindenüket. (És persze nagyon sok pocsékba megy a
szállításnál vagy mert nem talált vevõre.)
Tehát amikor azon szomorkodunk, hogy régen milyen finomabb volt a
csoki meg az eper, akkor arra is gondolnunk kell, hogy ha akkor élünk,
aligha ehettünk volna belõle. Tudtommal a listán nem hemzsiznek a
dúsgazdag emberek. Lehet, hogy a krumpli is finomabb volt. Abból
ehettünk volna.
Láng Attila D., író, APL, FP VT, http://lattilad.org
|
