"Sok helyen hallottam ezt már, csak nem értem, hogy ezt miért hitelnek
hívják és miért nem (társ)tõkének."
Mert a kettõ nem ugyanaz.
A társtõke (pontosabban: a tõkéstárs) vállalja a csõd, és ezzel együtt a
befektetett pénze elvesztésének kockázatát is, amikor beszáll a pénzével egy
üzletbe. Ezen kívül általában tulajdonrészt is kér a vállalkozásból,
beleszól az üzletmenetbe, amibõl késõbb gondok lehetnek.
A hitelezõ (jelen esetben a bank) ezzel szemben a kölcsönért nem kap
tulajdonrészt, és nem szól bele az üzletmenetbe, viszont a hitelt és a
kamatait akkor is behajtja, ha a vállalkozás csõdbe megy.
Sokan anélkül mondanak ítéletet pénzügyi dolgokban, hogy alapvetõ ismereteik
lennének a témában, és nem találkoztak még bizonyos élethelyzetekkel. Hogy
egy példát mondjak: kíváncsi vagyok, mit tennének az áruhitelt bõszen
ellenzõk, ha a nyári 45 fokos melegben, bérfizetés elõtt pár nappal arra
érnének haza, hogy a hûtõgépük tönkrement, benne az összes élelmiszerrel, és
a családi kasszában momentán nincs mobilizálható százezer forint új hûtõre.
Vagy ha van is, azt a gyerekek nyári táborozására szánták. Vajon akkor is
megvárnák, amíg összespórolják az új hûtõre valót? Vagy megvonnák a
gyerekektõl a táborozást?
Változatlanul az a véleményem, hogy a hitel, ha okosan és körültekintõen
használják, igenis hasznos a gazdaságnak és az egyénnek is. De persze nem
kötelezõ...
Üdv mindenkinek: Zoltán
|
> Attila, nem tiltottam meg, hogy levelezz. Tudom, hogy a sorsod 30 éve
> nehézre fordult,
Harminc? 1981-ben éppen nem történt velem semmi különös, de amúgy
számtalanszor fordult nehézre. Egyszer jóra. Persze hogy nem bántani
akartál, Miki, csak azt akartam bemutatni, hogy ez lesz a következménye.
Általában ez szokott lenni. Valaki hoz egy rendelkezést, amivel gátolni
szándékozik a társadalomban mutatkozó káros folyamatokat, de oly módon, hogy
a társadalom normális mûködését ne zavarja. A mi elemi boldogulásunkat
viszont ugyanakkor lehetetlenné teszi.
Többnyire van egy hátsó bejárat, amin minekünk is be szabad osonni a
közintézményekbe. Persze nem ilyen egyszerû, általában azért egy ötvenkilós
kapuszárnyat beiktatnak, vagy egyéb leleménnyel oldják meg, hogy azért még
ki legyünk szolgáltatva. Nem szándékosan: közönybõl.
No, az egyik hivatalban néhány éve koppantunk, mert ezt a hátsó bejáratot
(én cselédlépcsõnek hívom) bezárták. Nyomkodjuk, dörömbölünk, semmi. Akkor
megkerültünk az épületet, semmi az, átmenni a másik utcába, és a fõlépcsõ
tövében elkezdtük nyomkodni a csengõt.
Mert az is van, a burkolata leesett már ugyan, de hátha nem vág agyon az
áram, nyomkodjuk. Bent semmi mozgás. Idekint tíz-tizenöt fok. Az ügyet el
kellett intézni. Végre jön kívülrõl valaki, aki kiváltságos helyzetérõl mit
sem tudva kinyitja a fõkaput és fölsétál a lépcsõn, neki elsiránkoztuk, hogy
ugyan legyen már oly kegyes szólni odabent valakinek. Szólt valakinek, mert
alig öt perc múlva elõjött egy másodtitkárnõ segédje és a lépcsõ tetejérõl
megtudakolta, hogy mit óhajtunk. Felénekeltük, hogy bebocsátást szeretnénk a
szentélybe.
Akkor elõkerített valakit, aki elõkerített valakit, aki tudta, hol van a
hátsó bejárat kulcsa, és nagy komótosan odaballagott. Kinyitotta,
bealázatoskodhattunk. Három perc alatt elintéztük az ügyet és mehettünk
vissza fagyoskodni.
Szívesen föltenném találós kérdésnek, hogy miért zárták be a hátsó kaput,
de sokáig tartana, amíg eljutunk odáig, hogy szabad a gazda. Ki aligha
találnátok. Mert a hátsó kapu által elrekkentett területrõl lopták a
bicikliket.
> szerintem igenis feladata a társadalomnak, hogy segítse az
> elesetteket, de ez egy másik téma.
Nem, Miki, éppen az a lényeg, hogy nem másik téma. Attól tartunk ott, ahol
tartunk, hogy mindenki így gondolja. Én egy intézmény vagyok, meg kell
oldanom ebben a hónapban háromszáz problémát. Ezek közül tíz a
fogyatékosokkal kapcsolatos. Megoldom mind a háromszázat, kész, jöhet a
következõ hónap. Szuper vagyok, a fogyatékosokért is milyen sokat tettem,
tíz problémájukat is megoldottam.
Aha! Csak közben kétszázkilencven további problémát úgy oldott meg, hogy
nem nézte, hogy ezzel okoz-e újabb nehézséget a nyomiknak. Azok a problémák
egyáltalán nem is voltak velük kapcsolatosak, hát mi közük a tolókocsisoknak
ahhoz, hogy a hátsó tárolóból lopják a bicikliket? Õk nem is azzal érkeznek.
Amikor elõtte fekszik a jelentés a biciklilopásokról, eszébe se jut, hogy
léteznek nyomik, nemhogy az, hogy ott kénytelenek osonni, mert a fõkapu
számukra tilalmas terület. Õ egy intézmény, nem az a feladata, hogy
gondolkodjon és összefüggéseiben szemlélje a világot, hanem hogy az éppen
elõtte fekvõ aktára ráírhassa, hogy az ilyen és ilyen törvény rendelkezései
alapján az ügyet elintézte. Majd ha jön egy jelentés arról, hogy a hátsó
kapu bezárásával a nyomikat kirekesztette az intézménybõl, akkor foglalkozik
a problémával és hoz egy döntést.
Alighanem azt a döntést, hogy kinyittatja a hátsó kaput, hiszen abban az
aktában nem szerepelnek a biciklik.
> Szerencsére mára a netezésre alkalmas számítógépek ára igencsak
> leesett, és nem is mennek tönkre, alig fogyasztanak.
Tönkre talán nem, de nem nagy a különbség aközött, hogy van egy
mûködõképes géped, amivel semmit se tudsz csinálni. Az én gépem hétéves,
lassan többet nyökög, mint megy, és ha semmi nem jön közbe, akkor jövõre
talán megpróbálom lecserélni. Kölcsönbõl, mibõl másból?
Ha veszek egy processzort tízezer forintért, arra nem mondhatom, hogy itt a
fele és jövõ hónapban hozom a másik felét. Legjobb esetben is azt mondják,
hogy akkor addig tessék a processzor fele, mindjárt kettévágjuk.
Láng Attila D., író, Láng Krisztina ?, http://lattilad.org
|
