Kedves Lista!

Nagyon szeretem ezeket a gondolatokat a Sziddhártából. Illetve az az
igazság, hogy az egész könyvet szeretem.
Szeretettel, István. (Bp.)

Megvilágosodás

- Kérlek, ó, Fenséges, bár ne haragudnál rám - szólt az ifjú. - Nem
azért szóltam hozzád, hogy vitákra ke­ressek okot, nem azért, hogy
szavakon fennakadjak. Valóban igazad van, a véleményeken nem sok
múlik. De ezt az egyet még hadd mondjam meg neked: te­benned egy
pillanatig sem kételkedtem. Egy pillanatig sem vontam kétségbe, hogy
Buddha vagy, hogy elérted a célt, a legmagasabb elérhetőt, amelyre oly
sok ezer bráhman és bráhmánfi törekszik. Megtaláltad a haláltól való
megváltás útját, ez saját keresésed alapján lett a tiéd, a magad
útján, gondolataid, meditációd, ismereteid, megvilágosodásod útján,
nem valamely tan segítségével! És így - ez az én elgondolásom, ó,
fen­séges Mester - nincs ember, aki puszta tanítás útján jutna
megváltáshoz! Senkit sem tudsz részeltetni benne szavakkal és
tanítással, ó, tiszteletre méltó Mester, senkinek sem tudod szóval
átadni azt, ami a megvilá­gosodás órájában történt veled! Sok mindent
tartalmaz a megvilágosodott Buddha tanítása, sokakat útbaigazít,
hogyan éljenek helyesen, hogyan kerüljék a gonoszt. Egyet azonban nem
tartalmaz ez az oly világos, oly tiszteletre méltó tanítás: nem
tartalmazza annak a titkát, amit maga a Fenséges megélt, százezrek
közül ő egye­dül. Ez volt az, amire gondoltam, amit felismertem,
amikor a tant meghallottam. Ez az, amiért folytatom vándorutamat - nem
azért, hogy más, hogy jobb tanítás­ra leljek, hiszen tudom, hogy jobb
nincsen, hanem hogy búcsút vegyek minden tanítástól és minden
tanítómes­tertől, s egyedül magam érjem el célomat vagy meghal­jak.
Sokszor gondolok majd még vissza erre a napra, ó, Fenséges Mester, és
erre az órára, amelyben a saját két szememmel láttam egy szent embert.

A Buddha csendesen lesütötte szemét, kifürkészhe­tetlen orcájáról
csendes, tökéletes nyugalom sugár­zott. - Kívánom - szólalt meg lassan
a tiszteletre méltó Férfiú -, hogy gondolataid ne legyenek tévedések!
Kívánom, érj célt! De mondd csak: láttad-e samanáim népes seregét,
sok-sok testvéremet, akik mind a tanhoz menekedtek? És azt gondolod-e,
idegen samana, vajon azt gondolod-e, hogy mindezeknek jobb volna
búcsút intenie a tanításnak, s a világba és az élvezetek közé
visszatérnie?

- Ó nem, távol áll tőlem ez a gondolat - szólt Szidd­hárta hevesen. -
Kívánom, hogy mind maradjanak hí­vek a tanításhoz, kívánom, mind
érjenek célt! Nem dol­gom mások élete felől ítéletet mondani! Egyedül
felő­lem, egyedül a magam útja felől kell döntenem, válasz­tanom,
miatta a tant elutasítanom. Mi, samanák az éntől való megváltást
keressük, ó, Fenséges Lélek. Ha tanít­ványoddá lennék, ó tiszteletre
méltó Mester, attól tar­tok, megtörténhetnék velem, hogy csak
látszólag, önál­tatással nyugodna meg és lelne megváltást bennem az
Én, valójában azonban tovább élne és nagyra nőne, mert akkor ott volna
számomra a Tan, lennének tanítvá­nyaim, ott volna hozzád húzó
szeretetem s a szerzetesek közössége, amelyeket mind saját Énemmé
alakítanék!

Gótama halvány mosollyal, megingathatatlan derűvel és barátsággal
nézett szemébe az idegennek, és alig ész­lelhető mozdulattal elköszönt
tőle.