Kedves Lista!
Van egy nagyon jó közmondás: "Akinek nem inge, ne vegye magára!"
A lenti levelet küldtem el vagy 10 embernek, megjegyzés nélkül, mert
nekem nagyon tetszett. A válaszolók zöme megköszönte és esetleg
megjegyezte, hogy nagyon szép a történet, tetszett nekik.
Egy reakció a következő volt:
> ...köszönöm a szép történetet...... mit gondoljak?...és igazából én
> nem igazán értem a párhuzamot... segíts, hogy értsem
>
Minden célzás nélkül küldtem el neki is, mint a többieknek. Egyedül ő
vette magára!!! Vajon miért????
Tudtok rá magyarázatot???
Szeretettel, István. (Bp.)
Ui.: Fiatal koromban a legények csizmaszárába ott volt a bökő. Aztán
ha valaki "anyázott", ("........ anyád"), akkor előkerült a bicsak és
szúrtak. Most is ez van csak ököllel, viperával, pisztollyal történik
az egyenlítés. Néha késsel is. Sosem értettem meg, hogy miért?? Miért
vették magukra??
1. Mert ha az volt, akkor az volt és csak az igazat mondta, aki
mondta.
2. Ha nem az volt. Akkor meg kit érdekel, hogy mit mondott. Én tudtam
az igazat.
Szóval, aki indulatból reagál, az magára vette és sérti az "önérzetét"
a téma. Ez igaz arra is, aki a levelemre reagált, mert azt hitte,
valami belső hibájára célozgatok, amiről gyanította, hogy ott lapul
benne. :-) Pedig nem céloztam semmire. :-) Viszont ő ezzel a
reakcióval elárulta magát.
A jel
A fiatalember egymagában ült az autóbuszon. Kitekintett az ablakon.
Alig múlt húsz éves, csinos, finom arcvonású fiú volt. Egy nő ült le a
mellette lévő ülésre. Miután kicsit kedvesen elbeszélgettek a meleg
tavaszias időről, a fiú váratlanul így szólt:
- Két évig börtönben voltam. Ezen a héten szabadultam, éppen úton
vagyok hazafelé. Áradt belőle a szó, elmesélte, hogy egy szegény, de
becsületes családban nőtt fel, és az a bűntett, amit elkövetett
mekkora szégyent és fájdalmat okozott szeretteinek, akiktől a két év
alatt semmi hírt nem kapott. Tudta, hogy szülei túl szegények ahhoz,
hogy vállalják az utat és meglátogassák őt a börtönben, és azt is
tudta, hogy túl tudatlannak érzik magukat ahhoz, hogy levelet írjanak
neki.
Mivel választ egyetlen levelére sem kapott, a végén már ő sem írt
nekik. Ám a szabadulása előtt három héttel tett egy utolsó,
reménytelen próbálkozást, hogy kapcsolatba lépjen velük. Bocsánatukért
könyörgött, amiért csalódást okozott nekik. Miután kiengedték,
felszállt az első buszra, ami éppen a házuk előtt halad el. A ház
előtt, ahol felnevelkedett, és ahol még most is élnek szülei. A
szüleinek megírta, hogy megbocsátásuk jeléül egy jelet kér tőlük.
Olyan jelet, amit jól lehet látni az autóbuszból. Jelezzék, ha még
visszafogadnák: kössenek egy fehér szalagot a kert almafájára. Ha ezt
a jelet nem látja, nem száll le az autóbuszról, és örökre távozni fog
az életükből.
Az úti célhoz közeledve a fiút egyre nagyobb nyugtalanság töltötte el.
Nem mert az ablakon kinézni. Biztos volt benne, hogy az almafán nem
lesz szalag. Útitársa, végighallgatta történetét, majd udvariasan
megkérte a fiút:
- Cseréljünk helyet. Majd én figyelek az ablakból.
Éppen csak néhány ház előtt haladt el az autóbusz, amikor a nő
meglátta az almafát. Könnyeivel küszködve, kedvesen megérintette a
fiatalember vállát:
- Nézze! Nézze! Az egész fát szalagok borítják.
Vajon hányan lesik a te almafádat, keresik a megbocsátás kis jelét
rajta? Ne halogasd, menj, és tűzd ki rá!!
Állatokhoz hasonlítunk, amikor ölünk.
Emberekhez hasonlítunk, amikor ítélünk.
Istenhez hasonlítunk, amikor megbocsátunk.
(Bruno Ferrero nyomán)
|
