es a Halalrol
(otodik reszlet)
Hany napja volt mar uton? Otven, hetven, szaz napja? Maga sem tudta.
De errol az egyrol megerezte: ez az utolso. Delelott bokros pusztasagokon
vagott at. A ke'nsarga porba jazminok illata keveredett. Amerre fordult: a
fold pa'ra'kat fustolgott. A por, a jazmin es a pa'ra osszefolyt, mindha
joszagu fuveket egettek volna a fustben.
Deltajt ritkas erdobe ert.
Hatalmas the'k-fa'k magasodtak itt, leveleik sulyosan, megbarnultan,
ernyedten logtak le. Kisse szomoru erdo volt. De a nagy barnasagban
egyszerre felparazslott valami: egy voros viragokkal teleszort fa, az Erdo
Langja. Teljesen meztelen, leveltelen fa volt, csak a piros viragok
lobogtak rajta, egeszen ugy, mintha madarraj telepedett volna az agakra.
A fiatal kiralylany tepett egy viragot, a hajaba tuzte. Most egy sziklas,
keskeny volgy kovetkezett. Majd nagy terseg. Es kozeputt egy orias
banjanfa.
Ez a fa egesz kis erdo volt. Agai satorszeruen lehajoltak. Amint a foldhoz
ertek, koros-korul rogton gyokeret eresztettek. Es az agak uj agakat
hajtottak. Azok is lehajoltak, s azok is gyokerekkel kapaszkodtak meg a
foldben. Es a fa evrol evre nott. Nem is erdore emlekeztetett, inkabb
palotara. Szellos termek valtakoztak benne tagas folyosokkal, csinos belso
udvarok kicsi zugokkal es titkos rejtekekkel.
Szavitri megallitotta lovait, leszallt kocsijarol. Amulva nezte a fat.
Egy fiatal ferfi lepett ki a lomb kozul. Szavitri eloszor azt latta, hogy
nagyon szomoru, azutan azt, hogy nagyon magas. Azutan azt, hogy nagyon
sapadt. Es vegul azt, hogy nagyon sze'p.
Hiaba lobogott teljes erovel a magasban a nap, a fiatal ferfinak holdfenye
volt. Es ez a szomoru, szep feny, itt a banjanfa alatt, elhomalyositotta,
megszegyenitette a lobogo napot. - Ki vagy? - lepett a ferfi a lany ele.
- Aszvapati kiraly lanya. Szavitri a nevem. - Meg sohasem hallottam a
nevedet.
A ferfi arca meg sapadtabb, meg szomorubb lett. Most nezte meg a lanyt.
- Es te? - kerdezte csendesen Szavitri.
- Itt elek az erdoben.
Kezeben fejsze volt, testen hancsruha.
- A neved? - kerdezte tovabb a lany.
A fiatal ferfi pillantasa a kocsira tevedt. - Felszallsz a kocsidra es
tovabbhajtasz. Minek vinned magaddal a nevemet? - Mert en mar itthagytam az
enye'met.
Ahogy ezt kimondta - Szavitri arca atrozsasodott, mint a tuz ele tartott
attetszo kristaly.
A ferfi lehajtotta feje't. Megadta magat, legyoztek. - A nevem?
Szatjavannak szolit az apam meg az anyam.
Szavitri arcan a pir atfutott mosolyba.
- Szatjavan... Teged az igazsagrol neveztek el? Veled hat konnyu
beszelgetni: neked mindig az igazat kell mondanod! - Az igazsag neha
szomoru. Nem erdemes megtudni. - O', mondd el: mi a te szomoru igazsagod?
A ferfi szavaba mintha indulat cseppent volna. - Az apam latott valamikor,
es most vak. Kiraly volt valamikor, es a birodalma't elraboltak. Az anyam
szep, fiatal asszony volt, es ma elohalott. Ragyogo palotaban laktunk mi
is, es a palotank evek ota ez a banjanfa. Mit akarsz meg tudni?
A lany elsapadt.
A fiatal ferfi megint csendes es szomoru lett. Megismetelte: - Mit akarsz
meg tudni, te fiatal, boldog, neveto kiralylany?
Szavitri szemebol regen elrebbent a mosoly. - Hosszu utrol jovok, kedves
Szatjavan. Kerlek, beszelj apaddal es anyaddal: fogadjatok vendegul egy
napra palotatokban. Csak egy napra. Elfaradtam.
Szatjavan meghajolt, ket kezet az udvozles mozdulataval elorenyujtotta.
- Apam, Djumatszena kiraly es anyam, a kiralyne neveben udvozollek. Kerlek,
legy a vendegunk.
Ugy eltek, mint a favagok.
A banjanfa torzsehez kicsi haz simult: Szatjavan fonta ossze karo'kbol,
bambuszokbol es deszkakbol. Az o ija, a fejszeje, a ket keze szerezte meg,
ejtette el, hordta ossze mindenuket.
De az oreg Djumatszena kiraly - barmit tettek vele az istenek meg az
emberek - szamkivetve is, vakon is, szegenyen is: kiraly maradt.
Mint egy ledolt oriasfa, ugy elt az erdon. Vannak ilyen fak - a vihar
gyokerestul tepte ki a foldbol, s a hatalmas torzs csak fekszik a bokrok
kozt, a fuben, a tavalyi leveleken, a puha mohaban. Mar nem egyenesedhetik
fel soha, de meg nem halott, meg el, nehany levelet is hajt, lelegzik es
erez, mert egy vekony gyoker meg mindig osszekoti a folddel. Egyetlen,
vekony, szakadekony szal. Ez az utolso gyokerszal ragaszkodobb es hivebb a
tobbinel. Egymaga is eletben tartja az oriast.
Ez az utolso szal volt Djumatszena kiralyne. Ha az oreg, vak kiraly fel
akart allni, o segitette fel. Ha le akart fekudni, o fektette le. Ha ki
akart ulni a szabad, meleg fenybe, o vezette ki a banjanfa alol. Ha enni
kivant, o adta eleje az etelt. Ha el akart mondani valamit, neki mondta. Ha
kerdezett, tole kerdezte. Es ha hallgatott, ha orakig, napokig hallgatott -
a felese'ge vele hallgatott.
Szavitri mely tisztelettel koszontotte Djumatszena kiralynet, es hosszan
nezte. Azert nezte ilyen hosszan, mert felt, hogy a kovetkezo pillanatban
mar nem ismeri meg. Mert Djumatszena kiralyne semmilyen sem volt.
Oreg sem volt, fiatal sem volt. Szep sem, csunya sem. Rideg sem, kedves
sem. Gyors sem, lassu sem.
O" is asszony volt valamikor. Asszony, aki kulonbozik minden mas
asszonytol. Elt es erzett. De mint a vetkozo ember a ruhadarabjait: itt, a
banjanfa alatt, a szamuzetesben, Djumatszena kiralyne lassan levetette
minden regi tulajdonsagat. Mindent, ami egykor Djumatszena kiralyneva
tette.
"Anyam ma e'lo"halott" - emlekezett Szavitri a szomoru fiu szavara. Es
Djumatszena kiralyne valoban elt is, meg halott is volt. Csak annyi volt az
elete, hogy eletben tartsa a vak, oreg kiralyt.
|