es a Halalrol
(nyolcadik reszlet)
Pafranyok kozt mentek a volgy aljan. Azutan felkanyarodtak az egyik dombra.
Fent jazminbokrok fogadtak oket.
Szavitri megallt.
- Te mindig ilyen szomoru vagy?
A ferfi egy jazminagat tort. A lanynak adta. Megint Szavitri kezdte:
- Amikor kislany voltam, egyszer azt almodtam, hogy valaki nekem adta a
holdat. Azutan felebredtem, es nem volt tobbe semmim. Mert minden keves
volt, ha arra az alombeli holdra gondoltam.
A domb teteje kopar volt. A szemuk kaprazott tole, olyan feheren egett itt
a fold. Egyre surubb napsutesben lepdeltek elore. Se fak, se bokrok, se
forras nem itta fel a fenyt.
Negyen voltak. A fiatal lany es a ferfi. Es mogottuk a ket arnyek. Mint ket
sotet or. Szatjavan kerdezte:
- Milyen voltal te, amikor kislany voltal?
Szavitri rogton felelt:
- En mindig feltem. Anyam meghalt, amikor megszulettem. En mindig egyedul
voltam. - Es apad, Madra kiralya?
- O olyan jo, olyan egyszeru. De talan o is felt. Tizenkilenc evig
imadkozott az istenekhez, adjanak neki gyereket. Fiut kivant maga melle. De
az istenno csak engem kuldott. Lanyt.
A fiu megfogta Szavitri kezet. A ket arnyek ugyanezt tette. - Mitol feltel?
- Mindig attol, hogy egyedul vagyok. Nappal me'g elhagyatottabb, mint
ejszaka. - Nem volt jatszotarsad?
- Soha. Ki jatszhatott volna a kiraly egyetlen lanyaval?
Szatjavan is elengedte a lany kezet.
A ket arnyek ugyanezt tette.
- Nekem csak olyan barataim voltak, mint az ejjeli mecses - mondta a lany.
- Meg egy csorba, piros kokocka a padlon, a palotank legnagyobb termeben, a
sarokban. Ide bujtam, es beszeltem a kockahoz. De ez a terem a panaszterem
volt a palotaban, itt fogadta apam azokat, akik panasszal jottek hozza, es
engem mindig kikuldtek. Meg a kocka sem volt az enyem. - Miert voltal
ennyire egyedul, Szavitri? - Latod, ettol is feltem. Miert vagyok ennyire
egyedul? Ki rendelte ezt? Amikor mar nagyobb lettem, es tudtam, hogy vannak
istenek, es hallottam, hogy van buntetes, attol feltem: mindig ilyen
egyedul leszek. Az istenek akarjak igy, ok buntetnek ezzel. - De miert?
- Nehany hete egy oreg remete arra oktatott, minden bunnek megvan a maga
buntetese. Aki csepeletlen gabonat lopott, patkany lesz a kovetkezo
eletben. Aki gyilkolt, vaddisznova valtozik. Aki szerelmet izlelt, az sotet
erdobe teved, es eles kardok vagdaljak halalra.
Nehany pillanat mulva:
- De mi az en bunom? Milyen bun lehet az, aminek az a buntetese, hogy
egyedul maradunk? Hogy mindenki kiter elolunk? Hogy halalunk orajaban is
csak egy csorba kokockaval fogunk suttogni?
Hatrafordultak.
A ket arnyek mar nem allt mogottuk. Elottuk sem jart. Egeszen magukban
voltak.
Ekkor mondta Szavitri:
- En ismerlek teged, Szatjavan. Almomban lattalak egy pillanatra. Italt
nyujtottal nekem, mert egy nagy pusztan keltem at. Aztan rogton eltuntel.
Es megint a fuben ultek. Egy egeszen kicsi patak partjan ultek, a vizben
aprocska aranyhalak kergetoztek.
Mereven neztek a villamgyors halakat.
- Nagyon faj az, hogy egyedul vagy, Szavitri? - Nagyon faj.
- Nem akarsz tobbe egyedul lenni?
- Nem akarok, Szatjavan.
- Akkor vesd le az aranyhimes, diszes ruhadat, es maradj itt velem az
erdon.
A lany ugy remegett, mint a pillango arnyeka. - Veled?
- Velem.
Es a jazminok meg a pafranyok kozul ebben a pillanatban kilepett a nagy
Kama, a szerelem istene, es mogotte feltunt felesege, a buvolo es varazslo
Rati, a tavasz istennoje - es Kama igy szolt a dombhoz, a patakhoz, a
fakhoz, a tundoklo delutanhoz: - Hajoljatok meg a szerelem elott!
Mindenki hallotta, csak ok ketten nem hallottak. Koros-korul oriasi csend
volt, csak egy vadmeh zummogott a kozelukben. A letaposott fuszalak eppen
felegyenesedtek a tenyernyi kis foltokban, ahova ok ketten leptek. A tavoli
erdorol konnyu fatyol szakadt fel. Egy oz nezte oket, majd lelegzetet is
visszafojtva, hirtelen felrohant a dombra. Kama hurja megfeszult - egy
virag dobbant Szavitri mellere. A lany egyszerre ugy erezte - valamilyen
nagy suly, elviselhetetlen suly hullt ra a magasbol. Meg kell halni ettol
az utestol. Es ujjongani, kialtani kell. Kialtani, kialtani!...
Es kimondta:
- Szeretlek!
|